Jóllehet Dániában nőtt fel, mégis a német kultúra és irodalom világában. Gyermekkorától kezdve arról álmodozott, hogy a német Insel Verlagnál publikál. A kisfiú álma két évvel ezelőtt valóra vált. Hogyan élte meg irodalmi sikereit?

Igazi megváltásként. Amikor a legfőbb kívánságod teljesül, az olyan, mintha meghaltál volna. Harminc évembe tellett ennek a regénynek a megírása. Úgy érzem, azóta csak kísértet vagyok, önmagam visszhangja. Kora gyermekkoromtól kezdve úgy tekintettem a német kultúrára, mint a csillagos égboltra. Ez volt édesanyám ajándéka. Feltárult előttem a zene, a költészet és a filozófia csodálatos világa. Kis túlzással azt mondhatom, hogy a német irodalom kriptájában nevelkedtem. A Himnuszok az éjszakához verseit harsogtam, karácsonykor és születésnapok alkalmával Rilkét és Hofmannsthalt szavaltuk, s hol komolyzenét, hol német slágereket hallgattunk.

Kiadott kultúrtörténeti cikkeket, egy gyengeelméjűeknek készült antológiát, megírta a koppenhágai nyilvános illemhelyek kalauzát és készített néhány filmforgatókönyvet. Nem mellesleg szerepelt Lars von Trier „Idióták” című filmjében, melyben egy reklámszakembert alakít. Önmagát játssza?

Nem, egyáltalán nem. 35 éves koromig nem dolgoztam. Ilyen korban tapasztalat nélkül szinten lehetetlen munkát találni. Egyvalakit ismertem csak, akinek ez sikerült, és felvették egy reklámügynökséghez. Ez nekem nem fog menni, sóhajtottam, mire megkérdezte, hogy mihez értek. Semmihez, válaszoltam, ő meg rávágta, hogy akkor a reklámszakma éppen nekem való. Eleinte azt gondoltam, hogy ez Isten büntetése. Verseket akartam írni, s helyette ajánlatokat fogalmaztam meg. Ugyanakkor nagyon jó ujjgyakorlatok voltak ezek a szövegek, a hirdetésekhez az ember nem ír ismeretelméleti bevezetőket. Ez a műfaj a jelenről szól, és én hirtelenjében alkalmazkodni kezdtem a környezet által támasztott kívánalmakhoz. Tudatosult bennem, hogy mindig az adott pillanatban írok, és el kell hagynom egy-egy részletet. A reklámnál a hangsúly a hatékonyságon van: a lehető legpontosabban kell megfogalmazni a mondanivalódat. Csak az a probléma, hogy én Stockholm-szindrómában szenvedek, és azonosulok az elrablóimmal, így lettem aztán a reklámszakember paródiája. Világoskék öltönyben flangáltam, Gucci órám volt, és a világ legdrágább Bellucci cipőjét hordtam. Ismertté váltam, a reklámszakma összes jelentős díját elnyertem. Kineveztek kreatív igazgatónak, a legnagyobb dán reklámügynökségnek dolgoztam,(a cég 200 alkalmazottat foglalkoztat és félmilliárdos a forgalma.) És akkor hirtelen önmagamat kellett játszanom egy filmben. A forgatáson szvetterben és pipával a számban jelentem meg. Mi az ördögöt csinálsz?!, förmedt rám Trier. Tönkre akarod tenni a filmemet? Azt hitte, hogy a munkahelyi szerepem azonos a személyiségemmel. Így történt, hogy a filmben a munkahelyemen játszott reklámszakember szerepét játszom. Én vagyok az egyetlen, aki szerepet játszik. A többiek önmagukat alakítják. Reklámszakemberként váltam ismertté. Utálom a számítógépet, én az a fajta vagyok, aki imád könyvtári katalógusokban keresgélni, amíg már belesajdul a körme. De a híres reklámszakember valójában nem összeegyeztethetetlen azzal az emberrel, aki imádja a régi dolgokat és mindig is német költő akart lenni. A regényemben nemcsak anyám valódi énjét akartam megmutatni, hanem önmagamat is, azt az érzékeny, művelt és koravén német fiút, aki imádja az irodalmat és a költészetet, akiből hiányzik a piaci szemlélet, aki egyáltalán nem tőkeorientált, nem hideg és cinikus, nem törődik a pénzzel, egyszóval nem olyan, amilyennek az emberek a sikeres reklámszakembert képzelik.  

Könyvében nem titkolt szándékkal német édesanyjának állít emléket. Miért tartotta fontosnak, hogy elmesélje a történetét?

Gyermekként a világot édesanyám szemével láttam, őt meg a külvilág szemével, és éreztem, hogy itt valami nincs rendjén. A külvilág nem olyannak lát bennünket, amilyennek mi önmagunkat. Őrületes volt szembesülni ezzel a torz viszonnyal, amikor még a saját személyiségem is alakulóban volt, másrészről viszont segített megérteni anyám sorsát, amelyben a világtörténelem intését véltem felfedezni. Senki nem ismerte a valódi énjét, senki nem érthette, min ment keresztül, hiányzott a referenciakeret, a megértéshez szükséges jelentésmező. És most nem arról beszélek, hogy a kelet-németek mindenüket elvesztették, hanem arról, hogy anyám berlini volt, és annak a Horst Heilmann-nak a jegyese, akiben a Die Ästhetik des Widerstands megtestesült, és akiről egyébként később utcát is elneveztek. Ha Dániában bárki megemlíti Peter Weiss esztétikáját, úgy néznek rá, mint borjú az újkapura. A 18-20. századi irodalom a valóságra referál, amolyan tanúságtétel. Én voltam az egyetlen, aki megértettem édesanyám történetét és annak következményeit, amit a halála után kötelességemnek éreztem elmesélni, helyesebben továbbörökíteni. És itt a történetmondás legősibb formájára gondolok: a hagyományozásra. Az ő története az emberi emlékezet része, maga a történelem. 

Akkor hát tanúságtételként olvassuk a regényt?

Nagyon kevés mű dolgozza fel az idegen országokba vetődött német menekültek sorsát a második világháború után. Kiközösítették őket, rajtuk akartak revansot venni, holott sokuk zsidó volt, akik  így Németország után új hazájukban is számkivetettek lettek. De kinél is emelhettek volna panaszt? Anyám antifasiszta volt, német menekült, vőlegénye, akit felakasztottak, a Rote Kappelle tagja. Mégis rajta kérték számon a történteket a kollektív bűnbakkeresés nevében. Mostanra felnőtt a második és harmadik generáció, s közülük néhányan beszélni és írni kezdtek az egykor történtekről. Egyetlen példát említek csak, az ír Hugo Hamilton The Speckled people című regényét. Egyébként harminc éven át én is úgy éreztem, hogy szögesdróttal van összevarrva a szám, képtelen voltam beszélni, elmondani az elmondhatatlant. Szimbolikus értelemben megsemmisítettek: egy német disznó voltam. S amikor meghalt az anyám, egy részem vele halt. Aztán leültem nagyanyám ebédlőszékére, és három év alatt papírra vetettem a történetet, amelyről egész addigi életem szólt. Innen nézve tulajdonképpen egy öngyilkos búcsúlevelét írtam meg.

A könyv (megjelenése után) hatalmas vihart kavart Dániában. Szülővárosa lakosai nehezményezték, hogy néven nevezi őket, és megvádolták, hogy valótlanságokat állít.

Tanúságtételt írtam, ezért valós neveket használtam, de csak a családtagokat és a történelmi személyeket neveztem a valódi nevükön. Rajtuk kívül nem szerepel senki a saját nevén. Nyilvánvalóan csak botrányt akartak kavarni, amikor azzal vádoltak, hogy  megneveztem őket, mert valójában ők jelentkeztek, amikor felismerni vélték magukat a regényben. És persze revideálni akarták a történelmet. Tagadták, hogy Dániában valaha is felütötte volna fejét a németgyűlölet, ami teljességgel abszurd gondolat. Mert akkor hogyan alakult ki a „német disznó” szóösszetétel? Az efféle tagadás életveszélyes. A kollektív tagadás egyenes következménye a bűnbakkeresés. Amikor a közösség saját identitásának elfogadhatatlan aspektusait, tudatát és történelmét másba vetítve boszorkányüldözésbe kezd. Ennek most én lettem a tárgya. Borzasztó érzés volt, mintha pellengérre állítottak volna. Azt tették velem, amit az elnyomó államok a homoszexuálisokkal, kommunistákkal, zsidókkal és mindazokkal, akik kilógnak a sorból. Nagyon el voltam keseredve, közel álltam ahhoz, hogy elhagyjam Dániát. Soha nem állt szándékomban megbotránkoztatni az embereket. Egyet akartam: elmesélni a történetemet. Miért ne aktualizálhattam volna édesanyám történetét, az általa képviselt morált, a premisszákat, a német kultúrát és esztétikát hatvan évvel a háború után?

Ugyanakkor felhívja a figyelmet a provincializmus és nacionalizmus veszélyeire is.

Döbbenetes, hogy mindkettő milyen erősen jelenvaló napjainkban, amikor éppen megszűnőben vannak a nemzeti határok. Úgy érzem, több közösséget tudok vállalni egy Rilkét olvasó japánnal, mint a saját szomszédommal. Elképesztő, hogy az emberek még mindig egy absztrakt nemzeti tudat mentén építik fel az identitásukat, miközben a világ, amelyben élnek, ilyen mértékben multikulturális. Felfoghatatlanok számomra a dán kanonizációs törekvések. Hátat fordítunk a világnak, és kanonizáljuk a 10 legjobb zeneszerzőt, építészt és írót, ahelyett hogy megnyílnánk, felszámolnánk a határokat, és befogadnánk a világkultúrát.

Sokféle elnevezéssel illeték a regényt. Nevezték önéletrajznak, családregénynek, emlékiratnak, szülőföld-regénynek. Az eredet- és identitáskereső irodalomba sorolná a könyvét?

Legutolsó munkahelyem a Xenos Reklámügynökség volt. Egyszer belebotlottam Koppenhágában egy nincstelen görög hajléktalanba, aki Svédországban nőtt fel, igazi vagabond volt, s az utcán végezte Koppenhágában. Amikor megláttam hatalmas szürke szakállát, azt gondoltam, ő az Isten. Tőle tudom, hogy a görög xenos szó jelentése: az idegen. Idegen vagyok – mondta –, kísértetként vonulok át a városon, nem létezem. Én is így nőttem fel. Nem tartom magam identitáskeresőnek. Ha az ember költő akar lenni, egyáltalában nem hátrány, ha idegennek érzi magát. Többek között ezért olyan megkapó a zsidó irodalom. Vagy gondoljon csak Camus Az idegen című regényére. Igen, sokan a szülőföld regényeként aposztrofálták a könyvemet. Wo gehn wir denn hin? Immer nach Hause – írja Novalis. [Hová megyünk hát? Mindig hazafelé.] Az ember mindig hazafelé tart. A könyveimmel is ez a helyzet, egyszerűen haza akarnak jutni. Ez a haza maga a Paradicsom, az otthon álomképe. 

Jelenleg is dolgozik, ha jól tudom, éppen egy 1956-ról szóló regényen. Nem árulna el néhány részletet a készülő műről?

A cselekmény ezúttal is szerteágazó lesz, egyik szála egészen 1637-ig nyúlik vissza, egy amerikai kvéker családig; a főhősnő egy magyar hegedűművész. Ez tulajdonképpen egy szerelmi történet, amely két ember találkozásáról, egymásra találásáról szól az élmények, bonyodalmak és véletlenek labirintusában, továbbá a családjukról és a politikáról, amely ballasztként nehezedik rájuk. A címe: Térkép a Paradicsomról; és a szerelmet kívánja feltérképezni. Európa és a világ történelme háborúk sorozata, a határok meghúzásáról szól, ez az úgynevezett politikai térkép, de engem nem a politikai földrajz, hanem az érzelmek földrajza foglalkoztat. A történet Bécsben játszódik, ez a regény centruma, de közben képet kapunk egész Közép-Európáról. Imádom Közép-Európát, s bizonyára nem én vagyok az egyetlen, aki csodálja a Habsburgokat. Igaz ugyan, hogy hierarchikus hatalmat hoztak létre, de páratlan kulturális értéket is. Számomra Bécs Közép-Európa központja, maga biztosan azt mondaná, hogy Budapest az. Bécsben van egy bár, a Broadway Piano Bar, melyet két magyar hozott létre, Korényi Béla és Márta, akik mindössze tízévesek voltak, amikor a szüleik Bécsbe menekültek a forradalom után. Ez az éjszakai bár Közép-Európa abszolút központja lett a maga 40 négyzetméterével. A világ legkiválóbb zenészei érkeznek Bécsbe koncertezni, aztán ebben a bárban kötnek ki, isznak egy jót és muzsikálnak. Itt találkozik a szerelmespárom: a hegedűművésznő és egy amerikai férfi.  És ezen a ponton találkozik a régi és az új világ. A magyar történet az 1956-os forradalom idején indul egy fiúval.  Ezt a fiút több évtizeddel később látjuk viszont a Broadway Piano Bárban Mártával, akivel a forradalom idején elszakadtak egymástól. A regény dús szövésű, számos történetből épül fel, az olvasó persze a végén kiűzetik a paradicsomból, elveszíti a fonalat és elválik a történettől.

Mikor veheti kezébe az olvasó az új regényt?

Októberben kell leadnom a kéziratot a kiadómnak. 
 

Bibliográfia

ROMER, Knud
Aki pislog, fél a haláltól
Polar, 2009

"Aki pislog, fél a haláltól"
Magyar Lettre Internationale, 64